7. Méltányosság – tézisek

Print Friendly

7.1. Az esélyegyenlőtlenségek szintje Magyarországon rendkívül magas. Az óvoda, az iskola a szociális eredetű hátrányokat – nemzetközi összehasonlításban példátlan mértékben – tanulási hátránnyá transzformálja. Ez a társadalom alacsony presztízsű csoportjaiba tartozó tanulók számára igazságtalanul hátrányos helyzetet hoz létre. Ugyanakkor veszteséget okoz a társadalom számára is, mert ennek következtében csak részlegesen hasznosul a társadalom adottságpotenciálja.

7.2. Hazánkban az oktatási szempontból hátrányos helyzet legfontosabb oka a szociális helyzet (családi háttér), és néhány azzal összefüggő, például a nevelési körülmények által meghatározott tényező. Elsősorban ezzel függ össze a roma, illetve a kisebb településen élő gyermekek óvodai, iskolai lemaradása is.

7.3. A közvélekedéssel ellentétben a tanulási hátrány legfőbb oka nem a szegregáció, ill. a diszkrimináció egyéb nyilvánvaló formái, hanem az ún. látens diszkrimináció, vagyis az, hogy az óvoda és az iskola egyoldalúan preferálja a többségi középosztály kultúráját alapvetően jellemző értékrendet, tudást, magatartásmintákat és normákat, a kommunikáció egyfajta formáját, a tapasztalatok bizonyos körét.

7.4. Pedagógiai paradigmaváltásra van szükség: legyen uralkodó az a szemlélet, hogy a gyerekek közötti különbségeket nem színvonalbeli különbségnek kell tekinteni, s hogy értékként kell kezelni a tudások és képességek sokszínűségét.

7.5. A szegregáció olyan szelekció, amely nyílt vagy látens diszkrimináció megvalósulásával jár együtt. A szegregáció minden formáját elítéljük, azonban veszélyesnek tartjuk a kérdés túlzott középpontba állítását. A szegregáció megszüntetése ugyanis önmagában egyáltalán nem csökkentené lényegesen az esélyegyenlőtlenségeket, a nyílt és látens diszkriminációnak, a megfelelő pedagógiai kultúrának ebből a szempontból sokkal nagyobb jelentősége van.

7.6. Az együttnevelésnek nem a tanulási eredményesség javítása szempontjából van jelentősége, hanem általános nevelési céljaink szempontjából: a gyerek- és fiatalkori szegregáció megakadályozza, hogy az eltérő társadalmi rétegekhez tartozók megtanuljanak egymással együttműködni, csökkenti a megértésre, a toleranciára nevelés eredményességét. A hátrányos helyzetű csoportok elkülönülése diszkrimináció nélkül is csökkenti életesélyeiket, mivel kisebb esélyük van megfelelő társadalmi tőke, személyes kapcsolatrendszer kialakítására, nem találkoznak számukra pozitív mintát adó vonatkoztatási csoporttal.

7.7. Az integráció társadalmi elfogadtatása szempontjából fontos kutatási eredmény, hogy a hátrányos helyzetű tanulók jelenléte – bizonyos határok között – nem rontja, sőt javítja a jobb tanulók teljesítményét. A szelektív iskolarendszer a tehetségnevelésre is negatívan hat: a tehetségnevelés bázisa szűk, ez okozhatja, hogy a nemzetközi vizsgálatokban a magyar tanulók között a „jobbak” teljesítménye rosszabb, mint az átlagosaké vagy a rosszaké.

7.8. A szelektív iskolarendszer kívánatos alternatívája nem a mindenki számára egységes tananyag és bánásmód, hanem az elkülönülés nélküli sokszínűség, személyre szabottság.

7.9. A szakiskolai képzés kiemelt fontosságú a méltányosság szempontjából, mivel ezen iskolatípusban igen magas a hátrányos helyzetű tanulók aránya. A szakiskolában alapvető azoknak a kompetenciáknak a megszerzése, amelyek képessé teszik a tanulót a változó körülményekhez való alkalmazkodásra, az egész életen át tartó tanulásra. Elfogadhatatlan, hogy a szakiskolai képzés a gazdaság pillanatnyi igényeit szolgálja ki a fél évszázados gazdaságilag aktív létre való felkészítés helyett.

7.10. Az iskolarendszer kívánatos átalakítása, a pedagógiai kultúra fejlesztése mellett nem feledkezhetünk meg a „hagyományos” hátránykompenzációs feladatokról sem.

  • A koragyermekkori „befektetés” – a korai fejlesztés, a családközpontú intervenció, óvodáztatás, rugalmas beiskolázás stb. – konkrét jelentéstartalmában is megtérül.
  •  A „problémás esetek” kezeléséhez megfelelő számú szakemberre van szükség, szakmai szempontoktól függően vagy az iskolában, vagy külső szervezeteknél (pl. nevelési tanácsadókban, családsegítőkben, pályatanácsadókban, jogi információs irodákban stb.).
  • Támogatni kell a „második esély” iskoláit, az alternatív tanulási utakat, a felnőttkori tanulás különféle formáit

7.11. Az SNI-s gyerekek oktatása, megfelelő feltételek esetén együttnevelésük a többségi diákokkal szociális helyzetüktől függetlenül fontos esélyegyenlőségi kérdés.

7.12. Az életpálya – tanulási utak, munkába állási és karrierlehetőségek – szempontjából meghatározó szerepe van az információkhoz való hozzájutás lehetőségének és a társadalmi tőkének. Az információs esélyegyenlőtlenség csökkentését szolgálja:

  • az e-inclusion, a digitális eszközök, az internet használatának és a tudatos információfogyasztásnak készség szintű megtanítása és az eszközökhöz való hozzáférés biztosítása a tanulók és szüleik számára,
  • megfelelő mennyiségű, mélységű, megbízható, az életkorhoz és a kulturális háttérhez igazodó, helyi, országos és általános információ, információs szolgáltatás biztosítása elsősorban az interneten,
  • személyes megtapasztalás, kipróbálás lehetőségének biztosítása, a helyi társadalom, a munkáltatók, civil szervezetek bevonása

7.13. Indokolt a közoktatás olyan átalakítása,

  • amelyben az egyenlő esélyek biztosításának elve érvényesül a diszkriminációval szemben,
  • amely ténylegesen egyenlő jogú hozzáférést biztosít minden gyerek, tanuló ember számára attól függetlenül, hogy milyen társadalmi csoport képviselője,
  • amelyben érvényesül az interkulturalitás elve, szemben az egyes kultúrákat preferáló gyakorlattal, illetve szemben a kultúrák szempontjából vak, deficit modellre épülő felzárkóztatással,
  • amelyben az együttnevelés elve érvényesül a szelekcióval és a szegregációval szemben.

A leírt elvek érvényesülésének legfőbb akadálya:

  • a látens diszkrimináció,
  • a manifeszt diszkrimináció,
  • az oktatási rendszer maga,
  • a túlzottan differenciált, vagy épp ellenkezőleg, a túlzottan központosított, de a szubszidiaritás elvének semmiképpen nem megfelelő oktatásirányítási rendszer,
  • a túlzottan előíró, központosított tanterv.

7.14. A méltányosság elvének érvényesítése nem különálló oktatáspolitikai feladat, hanem olyan horizontális elv, amelynek érvényesítése számos nagy jelentőségű átalakítással, reformmal együtt képzelhető csak el. Az esélyegyenlőtlenségek mérséklése csakis a pedagógiai kultúra, az iskolaszerkezet, az oktatásirányítás és a tartalmi szabályozás újragondolásával, reform jellegű átalakításával lehetséges.

7.15. A nagyszabású reform a komprehenzív iskolarendszer kiépítésének feladata köré szervezhető, amely csakis hosszú távú program lehet. A gyors, szakmailag előkészítetlen, a társadalmi fogadtatásra nem ügyelő „bevezetés” biztos kudarcot eredményez.

7. Méltányosság – tézisek” bejegyzéshez ozzászólás

  1. KIváló anyag! Talán egy kérdéssel még foglalkozni kellene! A sokszorosan hátrányos helyzet tanulók sikeres fölzárkóztatásának fontos eszköze lehet egy, a valóságot és helyi viszonyokat ismerő mentor-rendszer kiépítése, amely foglalkozhatna a családi háttérrel, a szülők bizonyos mértékű felzárkóztatásával is! Ehhez új típusú pedagógus, vagy speciális mentorképzésre lenne szükség! Egy ilyen rendszer kiépülése és folyamatos működtetése jelentősen segítené a tömeges felzárkózást és az eredményes tehetséggondozást is!

  2. 7.11.

    Korai fejlesztés:

    A jelenlegi gyakorlat azt mutatja, hogy a későbbi diszekért felelős, az idegrendszer, a mozgás és beszédfejlődés korai életkorban tapasztalható és egyre szaporodó anomáli vagy nem derülnek ki időben, vagy kezeletlenül maradnak. Előfordul, hogy a hónapos és éves státusok kitöltése a szülő bediktálása alapján történik, így a deficit időben ki sem derül. Van olyan, hogy a gyermekorvosok, a bölcsődei óvodai nevelők szakértői vizsgálatot javasolnak, de a szülő elutasítja ezt. Olyan esetről is tájékoztatott egy szülő, hogy éveken át szélmalomharcot kellett vívnia a rendszerrel, hogy valaki elhiggye neki, hogy gyermekével valami baj van. Ha mégis kiderül és megkapja a gyermek a kívánatos stigmát, nincsen megoldva regionálisan sem az idegrendszer, sem a mozgás, sem a beszéd korai fejlesztése. Az autizmus és egyéb viselkedési zavarok terápiája pedig szinte elérhetetlen. Pedig az idegrendszer plaszticitása 0 és 2 éves kor között a legnagyobb. Nagyon fontos a orvosi, védőnői hálózat tájékoztatása a státusok korrekt vezetésének megnövekedett jelentőségére való tekintettel. Ki kell alakítani a gyermekjólét tájékoztatásának protokollját, amennyiben a szakember ajánlását a szülő elutasítja ezzel veszélyeztetve gyermeke későbbi fejlődését. Szükséges a szülők széleskörű tájékoztatása a veszteségekről, melyek a problémák elodázásának következményei. Továbbá arról is tudniuk kell, hogy mire kell figyelniük, és hová fordulhatnak, ha problémát észlelnek.  Ki kell dolgozni a korai fejlesztés országos, regionális hálózatát

    Iskolaéretlenség:

    A BTMN-es valamint SNI-s tanulók létszáma évről évre növekszik. A beiskolázott tanulók  egyre nagyobb százaléka érkezik beiskolázási szakvéleménnyel az iskolába. Az évenkénti DIFER mérések összehasonlítása alapján megállapítható, hogy az elsős gyermekek finommozgás koordinációja évről évre egyre fejletlenebb. Ilyen körülmények között azonnal írni tanulni egy rémálom. Nincs miért meglepődni a számtalan hibás ceruzafogáson és az olvashatatlan füzeteken. A diagnosztikus fejlődsévizsgálat arra is rámutat, hogy az első osztályos gyermekek többi részképessége is alulmúlja a korábbi évek átlagát. A kiszűrt gyermekek esetében a képességprofil egyenetlensége szinte kivétel nélkül előrevetíti a BTMN diszfunkcióinak kialakulását. Korai fejlesztés híján első körben megoldást kell sürgősen találni a jelenlegi általános iskolai kihívások mellett törvényszerű, tömeges "iskolaéretlenség" kezelésére. Nem oldható meg valamennyi BTMN-es beiskolázott gyermek problémája a rendelkezésre álló fejlesztőpedagógusi státusok, valamint intézményi feltételek elégtelensége miatt.Egyre inkább szükségessé válik a fejlesztő pedagógia módszertanának, eszközkészletének beemelése a normál pedagógiába. Ezt a jelenlegi rendszer a szakirányú továbbképzések szintjén se képes biztosítani, a tanító és tanárképzésből pedig hiányzik. Megoldást jelenthetne intézényenként ún. fejlesztő, előkészítő osztályok indítása 0. évfolyam keretében. Ennek nem csak a gyógypedagógia jótékony támogatása lenne az egyetlen hozadéka, hanem az a + 1 év is, amely ilyen módon esélyt adna a gyermeki idegrendszer további érésének fejlődésének (pl. a piramis pálya myelinizációjának).

    A második csapás

    Nem csak az óvoda-iskola átmenete szakadékszerű, hanem az alsó és felső tagozaté is.

    4. osztály végén a látens BTMN-es és SNI-s tanulókat tyúkanyóként óvó tanítónénik védelme híján a legtöbb probléma már 5. osztályban felszínre kerül. Gyakran hallom kollégáktól, hogy "És ezt a problémát az alsós kollégák nem vették észre?" Nem hagyható emellett figyelmen kívül az általános iskola jelenlegi formájában elsődlegesen tanulási nehézségeket, másodlagosan lelki és vagy magartartás problémákat generáló hatása sem. Tekintve, hogy 6-7. osztályra tanulócsortonként a papír nélküli és papíros magatartásproblémás gyermekek aránya egyre több osztályban eléri a 60-70 %-ot, sürgős megoldás kell. Erre nyilvánvalóan nem nyújt kielégítő megoldást heti 2-3 fejlelsztő foglalkozás 3-6 gyermeknek. A jelenlegi gyakorlat az, hogy az 1-3 hangadó renitens diákot magántanulói státsuba helyezik, vagy fegyelmi eljárás útján eltanácsolják az iskolákból. Ennek az eljárásnak a kegyetlensége és véglegessége nyilvánvaló. A probláma kezelésére egyfelől az alsós és felsős pedagógusok eddiginél sokkal szorosabb munkakapcsolata, valamint a nevelés és oktatás arányának és súlyozásának kidolgozása jelentheti az egyetlen humánus megoldást. Az 5. osztály a megváltozott körülményekre, a gyermekek életkori sajátosságaira is tekintettel nyilvánvalóan a beszoktatás időszaka. Ez a szakasz a nevelés uralma. Nyilvánvalóan nem a kettős és nem a többes nevelésé. A különböző foglalkoztatási formákhoz tartozó viselkedési normatíva inkább többé, mint kevéssé azonossága is fontos, tekintve, hogy a korábban egyetlen tanítónéni helyett közel 10-en tanítják a gyermekeket.A nevelés hangsúlya miatt az oktatást ezen az évfolyamon nyilvánvalóan jelentős métékben csökkenteni kell. Ez így egy látszólagos megtorpanás lehet. Úgy tűnhet, hogy a tartalom elvész. Azonban ebben a rendszerben a legfontosabb tényező, a gyermek nem vész el. A kialakult, szükséges neveltségi szint elérése után 6. osztálytól már a gyermekekkel együtt kényelmesen behozható mindaz, ami korábban elveszni látszott.

     

    Tudom, hogy mindez nem az a stílus és nem is elég általános ahhoz, hogy azonnal beilleszthető legyen, de talán gondolgatébresztőnek nem csak nekem, másoknak is jó lehet.

    Az esetleges hibákért elnézést . A korábbiakért is! Általában éjjel tudok ezekkel a dolgokkal foglalkozni és most aludnom kell. Remélem, segítettem.

     

     

     

     

Vélemény, hozzászólás?